„Heuréka! Megtaláltam!” – kiálthatott fel Luigi Capasso professzor az abruzzói hegyek által körülölelt Chieti-i Biomedikai Múzeum egyik szobájában, mikor felfedezte Leonardo da Vinci Hermelines hölgy című képén a mester ujjlenyomatát. Az eset megihlette a szomszédos Pescara város színházkutató csoportjának, a CURT-nak tagjait, s nemsokára el is készült a tudományos szenzációt szövevényes krimi formájában tálaló darab, a L’impronta del genio, avagy A géniusz ujjlenyomata. A mű írói – s később rendezői – Annamaria Caravaggio és Luciano Paesani nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint hogy Debrecenbe utaznak, és a két főszerep kivételével az összes szereplőt a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékéről toborozzák. Kis csapatunk március végén indult el Pescarába, hogy – vándorcirkuszosokat megszégyenítő ügyességgel városról-városra hordozva díszleteket és kellékeket – 3 előadást tartson: Pescarában, Chietiben és Rómában, a Magyar Akadémián.
A pescarai színház, amely a próbafolyamatnak illetve az első előadásnak otthont adott, Magyarországon kuriózumnak számíthat, így mindenképpen említést érdemel. Először megdöbbentünk, mikor megpillantottuk a színház épületét egy ipari park kellős közepén: egy nagy gyárépület, a kőszínházak mintájára hívhatnánk akár vasbeton színháznak is. Látván elképedt arcunkat, olaszok ismerőseink elmagyarázták, hogy náluk mostanában divat már nem használt gyárépületeket kulturális céllal felhasználni, főleg újítani kívánó, innovációs társulatok esetében. És valóban: a második meglepetés akkor ért bennünket, mikor bent egy profi módon berendezett, minden szükséges kellékkel ellátott és száz fő befogadására képes színházat találtunk. (Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy ezek nem az állam vagy önkormányzatok által fenntartott társulatok, hanem magánkézben lévő, különböző pályázatokból és belépődíjakból üzemeltetett létesítmények, amatőr gyökerekkel, profi irányítás alatt. A Debrecen méretű Pescarában a kőszínházak mellett ilyenből kettő is van.)
A második előadásra Chietiben került sor, ahol maga Luigi Capasso is megtekintette a darabot, és ha ez még nem volna elég, az előadást ugyanazon múzeum színháztermében tartottuk, ahol nemrég a Leonardo ujjlenyomatokat azonosították. Az előadást bankett követte, majd elbúcsúztunk újdonsült ismerőseinktől és az adriai tengerparttól, s másnap reggel Róma felé vettük az irányt.
Kora délután érkeztünk meg a Római Magyar Akadémia épületéhez, a Via Giulia 6. szám alá. Az épület egy impozáns barokk palota a belvárosban, a Tevere partján, s már 1927 óta a magyar kultúra otthona az Örök Városban. Ennek az épületnek a dísztermében adtuk elő immár harmadjára Olaszországban A géniusz ujjlenyomatát, s örömmel konstatáltuk, hogy a közönség itt is hálás volt erőfeszítéseinkért, amivel magyarként próbáltuk – amennyire csak lehet – akcentus nélkül előadni a nehéz olasz szöveget. 
Produkciónkért cserébe öt napot volt alkalmunk eltölteni az Akadémia vendégeiként. Ez az idő óriási adomány, ugyanakkor Rómáról lévén szó, talán ha annyira elég, hogy némi benyomást kapjunk a város hangulatáról. E téma kapcsán mindig egy jelenet jut eszembe Fellini Rómájából: helyszíne egy kisvendéglő terasza, ahol a villamossínekre helyezett asztalok mellett éppen rómaiak egy csoportja próbálja elkölteni vacsoráját, s mikor a villamos hangos csörömpöléssel megérkezik, ők egy pillanatra elhúzzák asztalaikat, hogy a jármű elhaladta után mindent úgy és ott folytassanak, ahol abbahagyták. A helyzet ma is hasonló, az egész város együtt él s lélegzik, az eltelt évezredek pedig szinte minden sarkon otthagyták nyomukat.
A rengeteg kulturális élményért – amelyek mellett nagyon sokszor tudatlanul elmentünk volna – köszönettel tartozunk kísérőnknek és a koprodukció szervezőjének, Puskás István Tanár Úrnak, akiről eddig egy fontos dolgot nem tudtunk: elvakultan szerelmes az olasz fővárosba, s bár nyugodt természet, egyvalami nagyon ki tudja hozni a sodrából: ha valaki Rómában van, és alszik. Éjt nappallá téve jártuk tehát a macskaköves utcákat, de így utólag azt hiszem, hálásak lehetünk neki, hogy megmutatta nekünk a város néhány rejtett titkát. Köszönettel tartozunk még Bagossi Edit Tanárnőnek, aki rendezőasszisztensként próbált minket átsegíteni a néha nem is olyan könnyű akadályokon.
Leonardo mester hagyatékához kapcsolódhat az út mottója is: Ars longa vita brevis est, avagy ne feledjétek, csak a művészet által hagyhatjátok hátra ujjlenyomataitokat az utókor számára.
Üdvözlettel Olaszországból:
Péterfia Klára, Lőrincz Zsuzsanna, Szabó Fruzsina, Lakó Zsigmond
LZS
Vélemény, hozzászólás?