„Egy este Don Giovannival”*

posted in: Olasz nyelvű színjátszás | 0

 

  1787. október 29-én Prágában a Nostitz Theaterben (ma Stavovské divadlo) színpadra lépett a korántsem egyetlen, de a mai napig az „igazinak” titulált Don Giovanni, W.A. Mozart zenéjével és Lorenzo Da Ponte dramaturgiájával felvértezve, hogy még jobban megbabonázza a már egyébként is hosszú idők óta Don Giovanni lázban égő prágai lakosságot. (A színházi életéről világszerte híres Aranyváros utcáit róva napjainkban is minden második sarkon Don Giovanni bábokba botolhatunk.) Az „antihős” minden eddiginél gátlástalanabbnak bizonyult, s erkölcsi korlátokat nem ismerve taposta el a női szíveket s mindent, ami az útjába állt. Haragudni azonban mégsem tudunk rá, hiszen cserébe sikerével megörvendeztette a hányatott sorsú, s a halál gondolatával egyre többet játszadozó Mozartot, akinek a szívében Prága már egyébként is különleges helyet kapott, miután a bécsi kudarc után a szintén Da Pontéval közösen írt Figaro házasságát itt sikerrel mutatták be. ( Harmadik közös művük a Così fan tutte, s talán nem túl nagy merészség azt kijelenteni, hogy ez a három opera mindkettőjük pályájának az abszolút csúcsát jelenti. ) Mozartnak a zenén kívül a dramaturgiához is volt érzéke – a tisztelt olvasó kéretik eltekinteni a kettő között rejlő világnyi szakadéktól –, s Lorenzo Da Pontéban megtalálta az ideális librettistát: a szövegkönyv már önmagában, zene nélkül – szubjektív vélemény következik – túlszárnyalja Goldoni és Molière drámáit. Luciano Paesani rendező, drámaíró és színházkutató véleménye szerint Molière „libertino” és Da Ponte Don Giovanni alakjai között a legfőbb különbség az, hogy míg az előbbi tervez és számít, az utóbbi szinte puszta akaratként létezve a pillanatban él, s sohasem áll meg mérlegelni: minden jelenet elején jön valahonnan s minden jelenet végén megy valahová. A „Commendatore” meggyilkolása puszta „időpazarlás” számára, ami elvonja a figyelmét a hódítástól. S talán ez a másik ok, amiért nem tudunk rá haragudni, hiszen nem is mint ember létezik, hanem inkább mint a szenvedély manifesztációja, mentesen bármilyen más megfontolástól.

Luciano Paesani – akinek egy Annamaria Caravaggióval közösen írt és rendezett művét, a L’impronta del Geniót másfél évvel ezelőtt a Leonardo kiállításhoz kapcsolódóan már bemutatták nálunk a Kölcsey Központban – ezúttal Don Giovanni a New York című művével látogat a debreceni Kamaraszínházba. A történet szerint a híres énekes, Manuel Garcia családjával együtt megérkezik Da Ponte New York-i lakába (avagy színházi „odújába”, ahogyan a darabban komikusan nevezik), hogy közösen színpadra állítsák G. Rossini a Sevillai borbély című operáját, s hogy ennek sikerét követően elkezdjék a Mozart­ – ­Da Ponte-féle Don Giovanni próbáit. Az alaphelyzet valóságos, csakúgy, mint a szereplők – Da Ponte inasának, Geraniónak a kivételével –, a cselekmény azonban már puszta fikció: Da Ponte szerelmi „afférja” Maria Feliciával, a később Maria Malibran néven híressé vált, s nagyon fiatalon, mindössze huszonyolc évesen elhunyt énekesnővel.

A szövegkönyv 1992-es kiadása után sokáig a fiók mélyén hevert, ugyanis a szerző Da Ponte szerepét a híres olasz színésznek, Giancarlo Sbragiának szánta, aki azonban még a próbák kezdte előtt tragikus hirtelenséggel elhunyt. A művet így csak tavaly decemberben mutatták be Danilo Volponival a főszerepben a pescarai D’Annunzio színházban, amit bergamói illetve salernói vendégszereplések követtek.

Luciano Paesanit nem csupán mint drámaírót és rendezőt foglalkoztatta Don Giovanni alakja, de színházkutató munkásságát is a drámatörténet eme „démoni” figurájának szentelte: Una notte con Don Giovanni címmel könyvet is írt a témában, melyben dramaturgiailag vizsgálja a művet. Talán éppen ennek a jártasságnak köszönhető a Don Giovanni a New York sikere: a cselekmény és a figurák allúziók tárházával bombázzák a nézőt: Da Ponte inasa, Geranio Leporellót juttatja eszünkbe, Cherubino a Figaró házasságából mint a szerelem megtestesítője kerül szóba (s mint ilyen, ő tulajdonképpen Don Giovanni még „tökéletlen, gátlásos” előképe) vagy gondolhatunk akár a mindkét műben megjelenő vacsora „témára”, ahol még a bor típusa (Marzemino) is megegyezik.

A debreceni bemutató különlegessége, hogy a Csokonai Színház, a pescarai C.U.R.T. Színházkutató Központ és Puskás István révén a DE-BTK Olasz Tanszékének az együttműködésével jön létre, s eredeti olasz nyelven, olasz színészekkel láthatja a közönség.

                                                         Lakó Zsigmond

* A cím Luciano Paesani Una notte con Don Giovanni című művének fordítása

 

 

 

A szerző előszava

 

            New York, 1825. november 25.

            Manuel Garcia második feleségével, Joaquina Sitchez Brionesszel, valamint lányával és fiával, Maria Feliciával és Manuel Patricióval debütál Gioacchino Rossini A sevillai borbély című operájával a Park Színházban (Manuel Almaviva, Joaquina Berta, Patricio Figaro és Maria Felicia Rosina szerepében).

            A Garcia család a következő év februárjáig 76 előadást ad New Yorkban. A Borbély után Rossini más operái is sorra kerülnek: Otello, Semiramide, Hamupipőke, Turco in Italia és  a Tancredi; valamint Manuel Garcia két saját műve: a L’Amante astuto és a La Figlia dell’aria,  végül pedig Mozart és Da Ponte Don Giovannija.

            Maga Lorenzo Da Ponte lesz az, aki kezdeményezi és megteremti a feltételeket a Don Giovanni színpadra állításához.

            Emlékek című művében tisztelettel adózik a művészek teljesítményének:

            „(…) és bemutatták a Don Giovannit. Nem okozott csalódást. Minden tetszett, mindent imádtak és dicsértek: szöveget, zenét, színészeket, kivitelezést, és Manuel szép, szellemes és imádnivaló lányát Zerlinetta szerepében, aki olyannyira kitűnt és tündökölt, mint amennyire utolérhetetlen volt apja Don Giovanni szerepében.”

            A „szép, szellemes és imádnivaló lány”, Maria Felicia sorsa azonban végzetesre fordul. A színpadról az oltárhoz vezető út meglehetősen rövidnek bizonyul számára. Tizenhét évesen, nagyon rövid idő leforgása alatt hozzámegy New Yorkban az állítólagosan bankár (valójában csődbe jutott kereskedő) francia Eugène Malibranhoz, aki harminc évvel idősebb nála. Néhány hónappal később azonban már egyedül tér vissza Európába és felvett vezetéknevével Maria Malibranként vonul be a történelembe.

           

Nagyon fiatalon, 28 éves korában hal meg egy lovasbaleset következtében, pár hónappal azt követően, hogy kimondták válását Eugène Malibrantól, s hogy hozzáment Charles-Auguste de Bérot hegedűművészhez és zeneszerzőhöz, akinek két évvel azelőtt fiút szült. Az ő rövid és tragikus léte az egyik oldalon, Da Ponte hosszú élete a másikon…

            Ebben a komédiában elképzeljük, hogy Da Ponte beleszeret Mariába, s hogy a fiatal énekesnő „odaadja magát” az idős írónak mielőtt hozzámenne Malibranhoz. Az ő szerelmi történetük, mint ahogyan a vígjáték többi része is, puszta kitaláció: valóságosak a szereplők, Geranio kivételével; valóságosak a művészeti események; az „emberi szálak” azonban minden alapot nélkülöznek.

            Da Ponte, ahogyan az köztudott, hosszú élete során hihetetlen mennyiségű „szerelmi trófeát” gyűjtött be; még öreg korában sem szűnt meg „figyelme” fiatal tanítványai irányában. Az, hogy ez a történet az író 76 éves korában zajlik, korántsem alaptalanul erőltetett. A komédiában a hivatkozások egy személyesen általa felépíttetni kívánt színházra, majd ennek leégése – tragikus jóslat az utolsó előtti jelenet álmában , történelmi alappal bírnak: 1833-ban, Da Ponte végre valóban talál rá pénzt, hogy megvalósítsa álmát: egy operaház felépítését. A színház 150 ezer dollárba kerül és még ugyanabban az évben november 18-án avatják fel Gioacchino Rossini La gazza ladra című operájának bemutatójával.

            Rövid ideig áll. Tűzvész pusztítja el. 1836. szeptember 23-án Manchesterben meghal Maria Felicia Malibran és két évvel később, 1838. augusztus 17-én kihuny (véget ér?) New Yorkban Lorenzo Da Ponte hosszú és kalandos élete.

A komédia első változata – Francesco Iengo bevezetőjével – 1992-ből való. Örömmel és szeretetteljes szomorúsággal emlékszem vissza találkozóinkra Giancarlo Sbragiával annak római lakásán és színházában, melyeknek nagyon fontos szerepük volt a darab neki szentelt első kiadásában. Sbragiát lenyűgözte Lorenzo Da Ponte alakja, beszélgetéseink pedig még inkább felkeltették kíváncsiságát. Emlékszem, amint egy reggelbe nyúló hajnalon megegyeztünk, hogy mivel Mozart zenéjéből már „elege van” (1991-ben volt Mozart halálának 200 éves évfordulója), Bartókot választjuk kísérőzene gyanánt. Az interpretáció hitelességéről beszélgetve egy Bartókhoz olyan közel álló híres zenésszel, akire akár mint a Mester letétének őrzőjeként is tekinthetünk, emlékszem amint Sbragia vidámsággal és iróniával javasolta nekem, hogy soha ne bízzak egy művészhez úgymond „közel álló” rokonokban, tanítványokban és barátokban. Ebben a tanácsban a hamu alatt izzva benne foglaltatott egy olyasfajta drámai és zenei kultúrára utaló „démoni élvezet”, mely képessé tette őt arra, hogy Szerzője legyen egy egyedülálló előadásnak: a Sonata a Kreutzernek. Ebben az előadásban Beethoven és Tolsztoj démonai miden este megtalálták benne az eszmei „médiumot”.

                                                                                                          (ford.: Lakó Zsigmond)

Leave a Reply