Áfra János A semmi nem késik című darabjáról

10754223_819778231407423_806541000_o„A magyarságot gyalázták, éppen itt”

Áfra János A semmi nem késik c. darabjáról

 

A pénteki nap számomra különben is Áfra barátomról szólt. A fél ötös beszélgetésére az Újkerti Méliusz könyvtárba szinte bőrig ázva érkeztem meg egy kisebb késéssel (fontos, gyerekek! ne biciklizzetek szakadó esőben!), de szerencsére a legizgalmasabb részéről nem maradtam le. Herczeg Ákos a költészetéről, és a már szerkesztés alatt álló kötetéről kérdezte Áfrát. Ezt, illetve egy meglepetés szülinapi zsúrt követően, melynek az áldozata Ákos volt, indultam el a MODEM-be, hogy megtekinthessem a DESZTII egyik legjobban várt produkcióját, Áfra János A semmi nem késik c. darabját, Lakó Zsigmond rendezésében.

Ahogyan az „egyik legjobban várt előadásokkal” előfordul általában, plusz székeket kellett behozni a közönség számára, viszont több néző még ezek után is csak a földön talált magának ülőhelyet. Lakó Zsigmond felkonferálása után, kis csúszással elkezdődött a darab.

Áfra felolvasó színháza, ahogy ez már az elejétől fogva világossá vált számomra, egy velejéig magyar, sőt, ha lehet fogalmazni, „mélymagyar” témát vitt színre: a dobogókői ezoterikus turizmus mindennapjaiba csöppenhettünk bele, amelyben a tantrák éneklése, a sámánista tradíciók, és a szívcsakra megtestesülése kerül a középpontba. György Péter megvilágító erejű esszéjének sorai jutottak eszembe, amely valamivel pontosabban, nem kis iróniával írja körbe: „Dobogókő centrális szerepet játszik ebben a [neotradicionalista] mitikus-virtuális múlt- és térfoglalásban: Ősbuda, az eltagadott ősmagyar szent és kegyhely, magnetikus vonalak, földönkívüliek leszállópályája, gyógyító terek, ihletett meditációs gyakorlatok találkozási pontja.” (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma = Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, Bp., Magvető, 2013, 52.)

A dráma is épp egy közös meditáció jelenetével indított: Levente (Bakota Zalán) vezetésével a csoport tagjai –neveik sokatmondóak, hiszen régi magyar neveket használtak, mint például Zsombor vagy Torda – a szellemi elmélyülést követő látomásaikról számoltak be. Ekkor azonban fény derült az előadás csavarjára: szellemi vezetőjük az ország elhagyását fontolgatja, s nem Nyugat-Európát veszi célba, hanem Kárpátalját, mely meglepő színezetet ad kijelentésének, hiszen a kivándorlás elsődleges célpontja Magyarországon inkább az előbbi szokott lenni. Ezzel a bejelentéssel kezdett el fokozatosan elmérgesedni Levente és a csoportja közti viszony, amelyben akarva-akaratlan felmerült a vezetőnek a magyarsághoz, és saját magyarságához való viszonya is, amely nem túl pozitív: „az itteni szar emberek, mi?” – kérdezte tőle Torda (Somogyi Tibor) reagálva Levente magyarázkodására, hogy mi indokolja a „hazaköltözést”. Torda egy későbbi jelenetben a vele szövetkező Karának (Juhász Botond) számolt be erről a kellemetlen beszélgetésről, mondván, hogy „a magyarságot gyalázták, éppen itt,” Dobogókőn. Az előbbiek fényében ennek a kijelentésnek szimbolikus jelentőséget adok.

Ahogy haladt előre a dráma cselekménye, úgy került felszínre egy elhallgatott szerelmi történet is, amely szintén elengedhetetlen összetevője a dráma „végkifejletének”. Ez leginkább egy szerelmi háromszög Mesi (Szakál Dóra), Kara és Levente között. Karának egyébként is érdeke volt Leventén bosszút állni, ennek pontos okai nem ismertek, de elsősorban anyagi vonatkozásai lehettek – az előadás folyamán végig cinikusan viszonyult a csoport működéséhez. A konfliktus tetőpontjára a darab végén, egy meditációs jelenetben került sor: a csoport tagjai elhunyt rokonaikkal, szeretteikkel beszélhettek egy általuk választott, másik emberen keresztül. Kara és Mesi ennek paródiájaként saját magánéletüket tárták fel Levente előtt, és ezzel egy elég komoly botrányra adtak indokot: Kara megtalálta Leventénél saját, ezoterikával foglalkozó alapítványának vagyonát. Levi ezt megtorlandó végzett Karával– legalábbis ezt sejteti a darab végén elhangzó kvázi gyászbeszéd.

A legnagyobb benyomást rám az tette, hogy a darab egy olyan „magyar” sajátosságot, mint a dobogókői ezoterikus vallási gyakorlat, ezt az „ősmagyar” kultuszt olyan, Magyarországon igencsak aktuális problémák teszik tönkre, mint egyrészről a kivándorlás, másrészről pedig a sikkasztás. Az ebben megjelenő éles irónia és kulturális (ön)kritika az, amely emlékezetes darabbá teszi Áfra drámáját.

 

Baranyi Gergely

(fotó: Lukovszki Judit)

Leave a Reply