A Zoo Story című előadásról

10752097_819797834738796_1404211262_nEgy délután a parkban

 

A DESZTII utolsó napjára is jutott egy nagynevű induló a hazai pályáról, a Confuse-a-Cat Ltd. vitte színre Edward Albee The Zoo Story című darabját. A kvázi kamaradarab egy roppant egyszerű alaphelyzetből indul: a Central Parkban békésen olvasgató Peterbe (Szurdoki Péter) beleütközik a rejtélyes és bőbeszédű Jerry (Mácsai Gergely), hogy elmesélje neki, mi történt vele az imént az állatkertben, ám  a békés és téttelen csevegés a végére igazi sorsfordító pillanattá válik mindkettejük számára.
Nem friss bemutatóról van szó, sőt, a darab szinte már matuzsálemi korúnak tekinthető a CaC életében, hiszen először tizenegy évvel ezelőtt vitte színre a társulat ebben a felállásban, azóta pedig újra és újra visszatértek a drámához, újragondolva és újraformálva. Ennek eredményességét mutatják az idén tavasszal a veszprémi drámafesztiválon elnyert díjak és az előadás elsöprő sikere.

Mert a The Zoo Story kiváló lett a Confuse-a-Cat újragondolásában és Orosz Szilárd rendezésében. Az eredeti szöveg egyik legnagyobb problémája, hogy Jerry rátelepszik a darabra, ehhez Peter pedig csak asszisztálni tud, sokszor hosszú percekig csak hallgatva és a pipája szárát rágva. A rendezés tudatosan nyúlt hozzá ehhez az egyensúly nélküli helyzethez annak érdekében, hogy a két karakter egymás mellé emelésével jobban fenn tudja tartani az érdeklődést. Ennek eredménye legjobban az egyébként is dramaturgiailag kulcsfontosságú kutyás történetben mutatkozik meg, amikor Szurdoki Péter és Mácsai Gergely maguk mögött hagyják Petert és Jerry-t, és amolyan darab a darabban módon közös erővel mesélik el Jerry és a kutya történetét, egymás között passzolgatva a szerepeket és a sorokat. A szemünk előtt elevenedik meg az eredetileg csak monológban leírt házinéni, a kutya, a hamburgerárus és maga Jerry, ami nem csak rendezőileg, de színészileg is kimagasló teljesítmény.

A darab a darabban jellegre erősítettek rá az olyan apróságok, mint a közönség szuggerálása, vagy a szövegelfelejtős közjáték. A folyamatosan épülő feszültséget okosan vezetik le ezek a részek, hogy aztán még jobban húsba markoljon a színpadilag is remekül felépített végjáték. A színpadi mozgásra egyébként sem lehet sok panasz, a rendezés okosan használja és használja ki a szűk teret, a színészek nem riadnak meg attól sem, hogy olykor-olykor a közönség soraiba vigyék a szövegüket.

Mivel angol nyelvű előadás, nem lehet elmenni szó nélkül a színészek tökéletes angolsága (amerikaisága) mellett, amire a szakmai zsűri is felhívta a figyelmet: ez az a szint, amit egy anyanyelvi beszélő is szívesen elhallgatna egy jó ideig anélkül, hogy észrevenne bármilyen megbicsaklást a nyelvtanban vagy a kiejtésben. Itt kell megemlítenem, hogy a színészek munkája már csak azért is kiemelkedő, mert a MODEM kiállítótere nem a legideálisabb akusztikai szempontból.

Összességében élmény volt végigülni a tíz percnek tűnő, de a valóságban egy órás előadást, hiszen megmutatta, hogy lehet a színházon kívül is színházabbat csinálni a színháznál.

 

Géczi Balázs

(fotó: Lukovszki Judit)

Leave a Reply